Önbizalom az egekben

Lássuk be, általában nem fogadjuk el saját magunkat. Tisztelet a kivételnek, természetesen, hiszen vannak emberek akik jócskán meg lettek áldva önbizalommal. De legtöbbünkben sajnos még a normálisnál is kevesebb van. És mi a normális? Ha azt mondom, szép vagyok, és szeretem magam, rögtön egy beképzelt ribanccá válok, ha csúnyának és kövérnek látom magam, közérzeti problémákkal küzdő kislánnyá. Nem hinném, hogy zavarnia kéne másokat az, hogy az ember hogy nézi önmagát. Tudom, hogy jól írok, és tudom, hogy minőségi filmeket nézek, viszont nem szeretem a testem, évek óta diétázok, és igen sokszor hangoztatom mennyire ocsmány egy teremtés is vagyok. Néha viszont eszembe jut, hogy hé. A könyveim megsiratták az embereket. A könyveim szereplőivel nevettek az olvasók, a végén pedig, sose felejtem a kommenteket, amik dicsértek, és hálásak voltak, amiért írok. Ha hangosan kimondom, és jól írok, valaki azonnal felkacag. Kicsit egoista vagy, mondja. Nem. Csak tudom, miben vagyok jó. És tudom, miben vagyok rossz, de legalább nem minden sötét. Nem akarok százszor hallott inspirációs szöveget írni, mert nevetségesen nem segítenek. Csak találj magadban valami jót, elég egy apró dolog is. Utána lassan sikerül megbirkóznod a számodra látszólagos hibáiddal. Tudnod kell valamibe kapaszkodnod, és ne feledd, lehet, te csúnyának látod magad. És lehet, hogy én is csúnyának látlak téged. Lehet, hogy tényleg csúnya ember vagy. De egyszer, majd jön valaki, akinek nem leszel. Az életben mindenkinek ki van rendelve egy pár, aki szeretni fogja, még csúnyán, és elveszetten is, Türelem, el fog jönni.

Puszil
A fekete kalapos lány