Az életem lapokban

Voltak nehéz, és még nehezebb napok az életemben, és ezek még most sem múltak el. Az emberek azt mondják, ilyenkor a család, a barátok támogatnak, de nekem már rég nincs felhőtlen kapcsolatom a családommal, barátaim nincsenek. Mibe kapaszkodhatna egy tizenhárom éves tinédzser, aki egyik napról a másikra egyre rosszabbul lesz lelkileg, majd a fejében megszületik a gondolat, mi lenne, ha véget vetne ennek? A romlott fiatalok romlottja közé tartozom, noha még soha nem rúgtam be, és drogokat sem próbáltam. Viszont napi szinten gondoltam, és terveztem az öngyilkosságom, és nem érdekelt semmi. Majd...mégis. Rájöttem, miért nem lépek. Írok. Az előző blogomban leírtam, milyen régóta, és akkor, a rossz napjaim legrosszabjain ráébredtem, azok a félkész regények tartanak vissza a haláltól, semmi más. Be akartam fejezni a könyveim, és ki akartam adni őket, a kezemben akartam tartani a regényem, és megmutatni mindenkinek, aki utált, aki azt mondta, az írások, amik éltetnek, a szemétre valók.
Miután kiadom az első, legszeretettebb könyvem, meghalok, gondoltam akkor. És ma, ma van a nagy nap. A rendkívüli matek tudásommal kiszámolva, július 25.-re kell megérkezzen a mintapéldányom. A rettegés a gyomromban nem akar abbamaradni, félek, hogy mégsem ma jön meg, félek, hogy...félek a pillanattól. Rettegek, mit fogok érezni utána, de azt hiszem már nem akarom olyan határozottan megölni magam. Azt hiszem meg akarom várni a második, és harmadik könyvemet is, és azt hiszem a lehető legnagyobb kívánságom is túl akarom élni, a megfilmesítést. Hiú ábrándok...de kell legyen miért élnem. Mindenkinek kell valami, vagy valaki, hogy élni tudjon, hogy élni akarjon. Ha egy nap rájön az ember, mennyire nincs senkije, és semmije, sokkal könnyebben véget vehet az életének, mint mások gondolnák. Mert a legmélyebb nézetből nézve, az ember tényleg nem azért született, hogy magának éljen. Másokért, másokért, hogy legyünk valakinek, és így legyen nekünk valaki. Valaki, vagy az én szerencsétlen kis esetemben valami. Talán, egy kis időre ez is elég, csak szükséges az élni vágyás motivációja. Szeretnék barátokat, még több kaktuszt (már van három), egy bársony zakót, el akarok jutni Londonba, és részese szeretnék lenni egy Palaye Royale koncertnek. Ha eddig nem sikeresedett túl csöpögősre, és érdekel valamennyire a blogom, hogy eddig elolvastad, kérlek írd le, te miért, vagy kiért élsz, hatalmas örömöt szereznél vele, és hidd el, neked is csodás lesz, hogy valakinek elmondhatod (ezerbocs, leírhatod), hogy mennyire szereted a személyt, a tárgyat, az életcélt, amiért lélegzel.

Puszil
A Fekete kalapos lány