A magányosság értelme(nincs)

Sok könyv, zene és film született a magányról, hiszen az élet velejárója, mindenki megtapasztalta már. De milyen arányban? Az embernek általában vannak barátaik. Az iskolából, az oviból, a kedvenc teaházából, a munkahelyről, esetleg a könyvtárból, a kocsmából, vagy anya barátnőjének a gyereke pont jól mutatkozott be. Számíthatunk rájuk. Ha egyszer, késő délután unatkozva fekszel az ágyadban, hallgatod a már rongyosra hallgatott bandád, olvasod a már háromszor kiolvasott könyved, hirtelen eszedbe jut, valaki ott van, közel, távol, kit érdekel, de ő figyel rád. Ráírsz, felhívod, beszéltek, találkoztok, megisztok egy pohár finom bort, vagy csak ültök egy padon, és beszélgettek a semmiről. Szar, tele szénhidráttal nasikat rágtok, de nevetve, legyintetek, kit érdekel? Már jól vagy. Már nem hiányzik semmi.
Viszont ha mindenki utált az iskolában, ha ovi után elköltöztetek, ha folyton magányosan ülsz a teaházban, ha monotonul teljesítesz a munkahelyen, bágyadtan mászkálsz a könyvtárban, búskomoran iszogatsz a kocsmában, és anyukád barátnőjének a gyereke egy tapló, akkor mit csinálsz? Semmit. Mert semmit nem tehetsz. Filmet nézel. Filmet, ahol barátok, és szerelmesek szoros köteléke mutatkozik meg, filmet, ahol a magányos ember a végén mindig talál magának valakit. Könyvet olvasol, ahol a főhős bánatában egyszerűen véget vet az életének, de te ezt nem teszed mert...mert amúgy nincsenek mentális problémáid. Zenét hallgatsz, a rekedt hangú, imádott énekes összetört szívvel énekel álmai nőjének. Nem túl felpezsdítő, nem igaz? Annyira elmennék most valahova, valakivel beszélgetni, de mivel nincs senkim, vagy, jobb esetben, senki nem ér rám, inkább leírom neked, kurva szarul érzem magam én is. De tartsunk ki mi, örök magányos alakok, akiket senki nem vesz észre, aki egyedül megy moziba, és a teaházat...senkivel nem tudja megosztani.

Puszil
A fekete kalapos lány.